1. Történeti bevezető – A magyar-román együttélés századai Erdélyben
A magyar és román nép erdélyi együttélésének sok évszázados hagyománya van. Sokat vitatott kérdés, hogy ki volt ott előbb, mikor kezdődött egyik vagy másik nép múltja Közép-Európa „tündérkertjében”, de e polémia lassan értelmét veszti, csupán elvi kérdéssé minősül át az egységesülő Európában, olyasmivé, mint az, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
A hosszú évszázadok alatt, amelyeket – ez vitathatatlan, - néha vészterhes epizódok is fémjeleztek, nemcsak a kölcsönös viszonylagos tolerancia alakult ki Erdély nemzetei között, de jelentős mértékben keveredtek e népek egymással, s nemcsak vérükben, de szokásaikban, nyelvükben is.
A Trianoni békeszerződésig az erdélyi románság kisebbségi helyzetben élt a Magyar Királyság, majd az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt, 1920-ban azonban fordult a kocka, ők lettek a többségi nemzet, s mi magyarok a kisebbség. Jelenlétüknek nyomai azonban a középkorig visszavezethetően jelen vannak Erdélyben.
Az első forrás, Anonymus Gesta Hungaroum-a, amely 1190-1200 körül keletkezett, s amelynek történelmi hitelessége erősen vitatott, viszont feltételezett forrása a történeti szájhagyomány. Anonymus krónikája szerint a Gelu, Ménmarót és Glad vezetése alatt álló erdélyi kenézségek (ducatus) szembeszálltak a honfoglaló magyarokkal. A Maros és Szamos közti kenézséget Bihar várából irányító Ménmarótnak (Menumarot) sikerül – az Árpád fiaival kötött egyezség alapján – területének egy részét megőriznie; Glad (Vlad), akinek uralma alá a Maros és Duna köze tartozott, a Temes folyó mellett vívott harcban vereséget szenvedett. Gelu (Gelou dux Blachorum) a Meszes-hágó és a Szamos forrásvidéke között elterülő kenézség vezetője megpróbálja megállítani a Töhötöm (Tuhudun) által vezetett magyarokat a Meszes-hágónál, de kénytelen visszavonulni és az Almás folyó melletti ütközetben döntő vereséget szenved.
A XIII. században a krónikák erdélyi román autonóm területeket említenek, szám szerint hármat: Fogarast, Terra Blachorum néven (1222), Hátszeget (1247) és Máramarost (1300). Az 1240. április 11-i gyászos emlékezetű Mohi csata után a tatárok által teljesen elpusztított országot IV. Béla újratelepíti. Visszahívja a kunokat, és román jobbágyokat telepít Erdélybe. A magyar főúri rend birtokain szívesen látott a román jobbágy, mivel engedelmes, igénytelen, alázatos nép. Az 1291. március 11-i gyulafehérvári országgyűlés jegyzőkönyvében a résztvevők között a székelyek és szászok mellett a románok is megemlíttetnek.
1433-34-ben Barcaságban és Fogaras vidékén román parasztfelkelés tör ki, amelyet a székelyek grófja ver le könyörtelenül. Ekkor tehát a románság száma Erdélyben már számottevő lehet, sőt szerveződésük is elkezdődik. De más területeken is jelen vannak, így Kolozsvár környékén is. Erre utal az az irat, amelyből megtudjuk, hogy a moldvai kancellár szláv nyelvű Lithurgier-t (Misekönyv) ajándékoz a feleki román egyház számára.
1456 és 1477 között a déli Havaselvéről tömegesen szöknek át a menekülő románok Vlad Tepes (Vald Dracul, az „ördög” fia) uralkodása idején, aki r 2
vérszomjas, kegyetlen, keménykezű vajda; a román krónikák szerint kedvenc szórakozása volt, hogy végignézze a bűnt elkövetők, vagy vele szembeszegülők karóba húzását. Erre utal neve is: Tepes, vagyis Karós.
Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban című könyvében (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979) közzétett diáknévsorokban is találunk olyan neveket, amelyek mellett maga a szerző jegyzi meg, hogy az illető „neve után ítélve, román származású”. Csak két példát említsünk itt. Egyikük, Andreas Clementis Balachi (vagy Valachi) de Tema, 1492-ben a bécsi egyetemre beiratkozottak névsorában szerepel (Die Matrikel der Universität Wien, 1492.), másikuk Johannes Moldaviensis de Teleyth dioc.(dioecesis) Varadiensis, a krakkói egyetem diákjainak névsorában szerepel 1493-ban (Album Studiorum Universitatis Cracoviensis).
1544-ben, a tordai országgyűlés évében Szebenben napvilágot lát az első erdélyi román nyelven nyomtatott könyv, a Chatechismul românesc (Román katekizmus). 1557 és 1583 között Coresi görögkeleti diakónus Brassóban még 9 román nyelvű könyvet nyomtat ki és 1559-ben megalapítja a brassói román oktatási nyelvű iskolát.
A Mohács után önálló fejedelemséggé váló Erdélyben nemcsak a tolerancia-rendeletet iktatják törvénybe, de a jobbágyság szabad költözködési jogát is visszaállítják 1549-ben, így a románság szabadon költözhet bárhová a fejedelemség területén.
Bethlen Gábor fejedelem 1624-es rendeletében szabad tanulást biztosít a jobbágyok fiainak, anyanyelvre való tekintet nélkül, és az erdélyi román papokat mentesíti a szarvasmarha- és búza-tized terhétől. 1754-ben görög katolikus elemi iskola, gimnázium és teológiai szeminárium nyílik Balázsfalván, amely aztán a román nyelvi és nemzeti megújulás központja lesz Erdélyben.
1762 és 1768 között székely és román határőr ezredeket állítanak fel. A székelyek ellenszegülnek, de ellenállásuk a Madéfalvi veszedelem (1764. január 7.) után megtörik, akárcsak a besztercei románoké (1763. május.).
Végül Erdélyben két román gyalogezredet állítanak fel, az első központja Orlát, a másiké Naszód, valamint két székely gyalogezredet, Csíkszereda és Kézdivásárhely központtal, és egy székely huszárezredet, melynek központja Sepsiszentgyörgy. 1768-ban megszervezik a bánsági román zászlóaljat is.
Az 1784-es móc parasztfelkelés megmutatta, hogy a románság már számottevő erő, sőt politikai tényező lett Erdélyben. A Horea, Closca és Crisan által vezetett felkelés 1782. május 24-én kezdődik, amikor a móc parasztok fellépnek az italbérlők ellen, ám azután elcsendesedik. Az elkeseredést tovább szítja, hogy császári rendelettel újabb román határőr ezredeket akarnak szervezni (1784. január); a mesteacani gyűlésen a parasztság vezetői, hatszázan vesznek részt, és megindul a felkelés. Kiterjed Fehér, Hunyad, Torda, Kolozs, Zaránd megyékre és Szeben vidékére is. A császári hadsereg azonban visszaszorítja a felkelőket, (1784. december.), a három vezért elfogják, Crisan felakasztja magát a börtönben, Horeát és Closcat 1785. február 28-án Gyulafehérváron kerékbe törik. Az 1848-as forradalom előtt ez volt az erdélyi románság legjelentősebb tömeges megmozdulása.
A románság erdélyi sokasodásának története Trianon után döntő fordulatot vett. A civilizáció fejlődése terén még ma is jócskán elmaradó egykori déli és keleti román fejedelemségek lakói számára Erdély a nyugatot, sőt az ígéret 3
földjét jelentette. Az Erdélybe tömegesen betelepülő románság a Ceausescu-korszakban olyan gazdasági, szociális és politikai előnyöket élvez, amely különösen vonzóvá teszi számukra ezt az országrészt. Míg 1901-ben a statisztikák még a magyarság 65-70%-os többségét mutatják, 1985-ben már csak 30-35% a magyarság aránya Erdélyben. A magyarság nagy, homogén tömbökben a Székelyföldön él csak, a többi részeken arányuk egyre csökken, különösen a nagyobb városokban. Marosvásárhelyen még a ’70-es években is 60% körül van a magyar lakosság aránya, ma azonban már 40% alá csökkent. Aradon az 1900-as évek elején még csupán 20% a románság száma, a többséget a németek és a magyarok képezik, ma viszont a németek aránya 5%, a magyaroké 11%. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a románok száma Erdélyben ma meghaladja a 7 milliót, míg a magyarok mindössze 1,5 millióan vannak.
2. Kölcsönhatások: a szokások, zene, tánc, viseletek azonosságai és különbségei
E megdöbbentő adatok tükrében azon sem csodálkozhatunk, hogy a kölcsönhatások különösen a XIX. század végén és a XX. században igen felerősödtek minden szempontból.
A folklór kutatások adatai szerint azonban sokkal mélyebben gyökerezik ez a kulturális szimbiózis.
A magyar és román balladakincs jelentős része megegyezik, olyan azonosságok fedezhetők fel, hogy a nevek kivételével a történet alig különbözik, s a kutatók ma is vitatják, hogy eredetileg román vagy magyar balladáról van-e szó. E vitának nincs értelme, hiszen saját változatát mindkét nép magáénak vallja, a maga módján őrzi. Csak néhány példát említsünk: Kőműves Kelemen balladája és a Mesterul Manole román ballada, A lusta asszony balladája, A halálra táncoltatott leány. A juhaiért agyonvert, titokban eltemetett juhász balladája például egyértelműen román eredetű, ám a Mezőségen és Kalotaszegen igen elterjedt a magyarság körében. (Megjegyezzük egyébként, hogy az eredet megállapításának legegyszerűbb módszere, ha az élő változatokat veszzük számba, amelyek száma általában azon a nyelven nagy, amelyen az eredeti változat keletkezett.)
A népdalok szövegei és dallamai is jelentős számban egyeznek, különösen a Mezőségen, Barcaságban, az Aranyos, Szamos és Maros menti vidékeken. De általánosságban megállapíthatjuk, hogy a Székelyföld kivételével mindenütt Erdélyben ezek az analógiák vagy hasonlóságok erősen jellemzőek.
A népdalok szövegében és dallamában jellemző kölcsönhatásokat csupán egyetlen jellemző példával érzékeltetném: a Mezőségen és Széken általánosan ismert népdal a „Magoss a dézsi temető” kezdetű. A szöveg egyértelműen magyar eredetű, hiszen változatait más vidékeken is fellelhetjük, más dallamokra énekelve. A dallam szerkezetében, ritmusában és általános stílusjegyeiben vizsgálva biztosan román, pontosabban „forgatós” táncdallam. Más szövegváltozattal magyarok között nem is került elő, valószínűsíthető tehát, hogy a magyar szöveget az átvett román dallamra éneklik. A mezőségi románok körében gyűjtők feljegyzéseiben is megtalálható ez a dallam, sőt változatai is, 4
míg ezen a vidéken egyetlen szövegváltozata él, amely a helyi magyar szövegváltozatnak alig stilizált tükörfordítása.
A táncdallam-kincs és a táncok tekintetében a vegyes vidékeken még nagyobb az azonossági százalék. A táncdallamok és táncok megnevezései is jellemzően példázzák ezt. A magyar táncok között Széken, Kalotaszegen és Mezőségen egyaránt járják az „oláhost”, míg az említett vidékek románjai körében dívik a „ciardas” (csárdás), amelyet néhol „ungureasca”-nak (magyarosnak) is neveznek. A tánckultúra szempontjából szignifikáns szempont, hogy a havaselvi románok például, akik a magyar kultúrával jóformán semmiféle kapcsolatba nem kerültek, majdnem kizárólag csak a Balkánon jellemző lánctáncokat és körtáncokat táncolják ma is, dallamaik pedig a görög, makedón dallamvilággal mutatnak jelentős rokonságot.
A népviseletek tekintetében is igen jellemző a területi megoszlás szerinti változatosság. A hagyományos román viselet, amelyet a Havasalföldön és Moldvában hordanak, (és amelyet a díszítőelemek magyar jellegének és színvilágának megőrzésével a csángók is átvettek), hosszú, többnyire térdig, lábszárközépig érő ing, derékban övvel átkötve, a férfiak ez alá szűk nadrágot. ú.n. „harisnyát” viselnek, a nők pedig katrincát (elől-hátul kötényszerű darab), vagy fótát (az altesten körbetekert hosszú szőttes darab).
Valószínűsíthetjük, hogy a magyarság körében ma általános viseletváltozatok a reneszánsz korban alakultak ilyenné a nép körében, ma jellemző azonban, hogy ez a magyar viselet egész Erdély területén a bő, hosszú szoknya, mellény, bő ujjú, csuklóban zárt ing, ill. kötény együttese a nőknél. A férfiak esetében a „harisnya” általános, bár a Partiumban és az azzal szomszédos vidékeken (Kalotaszegen például) a bő gatya is a viselet része. A mellény és ing a nőkéhez hasonló, a mellény, illetve az ujjas felsőruha nemkülönben. Mindkét nembeliek viseletének tartozéka a csizma, amely általános, csak színében különbözhet tájegység és nem szerint.
A fent leírt viseleteket az erdélyi románság a vegyes vidékeken teljesen átvette, néhol, mint a Mezőségen, Maros-mentén, az Aranyos vidékén, vagy Kalotaszegen, csak a díszítőelemek jellegéből és a színvilágából lehet következtetni viselőjének nemzetiségére.
Végül néhány népszokást vizsgálva ugyanezek a hatások fedezhetők fel. A Kárpátoktól délre és keletre élő románság például nem kultiválja a húsvéti locsolás szokását, sőt legtöbb helyen a tojás festése sem szokás. Az ő hagyományaik szerint húsvét reggelén ú.n. „tojástörés” van. A megfőzött tojásokat összekoccantva, így köszöntik egymást: „Hristos a ânviat” (Krisztus feltámadott), amelyre az „Adevărat, că a ânviat” (Valóban feltámadt) az illő válasz. Ezt a szokást az erdélyi románok is megtartották, sőt néhol a magyarok is átvették (Barcaság, Mezőség egyes részein), de az erdélyi románok festett tojással „koccantanak”, és köreikben a locsolkodás is divat. De a magyarságtól átvették a pünkösdölés, a pünkösdi király-választás, sőt helyenként a Szent-Iván éji tűzugrás szokását is (Mezőség, Kalotaszeg, Nyugati-Kárpátok móc vidéke).
Sorolhatnánk még a népi építészeti stílusok, fafaragványok motívumvilágának, szőttesek, hímzések díszítőelemeinek azonosságát is, de terjedelmi korlátok miatt itt csak tényként említjük ezeket. 5
3. Nyelvi kölcsönhatások
A román nyelv magyar kölcsönszavait több csoportba sorolhatjuk, aszerint, hogy a magyar szó román kiejtés szerinti pontos átvétele történt, vagy a magyar nyelvben már nem létező, vagy értelemmel nem bíró régi magyar szókincs elemeit őrizte meg a román nyelv, illetve olyan szláv, germán, latin vagy más eredetű kölcsönszavak, amelyek egyik vagy másik nyelvben honosodtak meg, majd azt a másik is átvette.
A honfoglalás-kori, vagy nem sokkal azután keletkezett magyar településnevek szemléletes példái annak, ahogyan a magyar nyelvben megváltozott ezek kiejtése, míg a románban megőrződött. Pédául: a román „oraş” szó, amely „város” jelentésű egyértelműen azt a nyelvállapotot őrzi, amely szerint ez a szó a magyar nyelvben akkor létező bilabiális W hanggal kezdődött, amelynek két lehetséges hangváltozása a mai V hang, vagy az O felé a legkézenfekvőbb. A város szó a magyar nyelvben képzett szó, VÁR+(A)S, vagyis megerősített település. Az eredeti szónak a magyar nyelvben kiterjedt szócsaládja van, képzett és összetett szavak szintjén egyaránt (Várad, várfal, várárok, várbeli, várvédő, fellegvár, légvár, stb). A román nyelvben viszont a szó egyszerkezetű, nem tagolható elemekre, és a hozzá kapcsolódó szegényes szócsalád csak néhány képzett formára szorítkozik, amelynek kiindulópontja a magyarból átvett, már képzett „oraş” (orăsean -városi, orăsel- városka). A román nyelvben él a fogalom latin eredetű változata is, az urb (urbis) előtagú képzett szavak családja jóval népesebb, mint az előbbié (urban, urbanistica, suburban, interunban, stb).
Számos olyan példát említhetünk, amelyek bizonyítják, hogy az Erdélyben egy bizonyos fogalomra használt román szó, kifejezés a magyar szó hangsorának teljes átvétele, legfeljebb a rimán nyelv jellegének megfelelő kisebb fonetikai eltérésekkel. Ezek a szavak könnyedén tetten érhetőek, hiszen a magyar nyelvben tagolhatók, etimológiailag is elemezhetők, míg a román nyelvben sem származékszavaik nincsenek, vagy alig vannak, legfeljebb kicsinyítő képzővel látják el, de a szófajcsoportok közti átmenetek (deverbális, denominális) képzőcsoportok nem kapcsolódnak hozzájuk. Egyszóval: a nyelvben nem működnek, élnek változnak a saját szavakra jellemző rugalmassággal.
Lássunk néhány jellemző példát:
a. Településnevek: Oradea – Várad, Oaş – Havas, Csík – Ciuc (ejtsd:csúk)
(Ez utóbbi kapcsán érdekességként megjegyezzük, hogy a Csík magyar nyelvű változatában eredetileg az í helyett a szlávban jellemző és a románban is élő „ü/â”hang volt, amely a magyarban í-vé, a románban ú-vá alakult a hangváltozás során.)
b. Köznevek (eszköz, hely, stb.):
borcan – jelentése „öblösüveg, befőttesüveg” (valószínűleg a bor-kanna magyar szóösszetételből származik, román szócsaládja nincs, de nemcsak Erdélyben használatos)
bocal – bokály
lopata – lapát
bal – bál (román szócsaládja nincs, szinonimái a pertecere, chef szavak, ezek származékai számosak).
cârciumă– kocsma/ „korcsma” (román szinonimái: birt, bufet, han) 6
A fenti néhány példa többnyire általánosan használatos a román nyelvben mindenütt, de vannak olyan tájszavak, amelyek csak Erdélyben, vagy csak annak bizonyos vidékein használatosak. (Ezeknél jelölöm a vidéket is, ill. feltüntettem a párhuzamosan használt román szinonimáit is.)
ghiufă – gyufa (Marosszék, Aranyosszék, Mezőség) - chibrit
lepedeu – lepedő (Marosszék, Aranyosszék) - cearcaef
lăpitău – lapító (a vágódeszka erdélyi neve) (Marosszék, Aranyosszék)
răntas – rántás (egész Erdélyben)
făgaş – fogás (asztali) (egész Erdélyben)
lăcaş – lakás, hajlék (egész Erdélyben)
ciălan – csalán (Marosszék, Aranyosszék) urzică
labăş - lábas (edény) (Marosszék, Aranyosszék) cratiţă
chimen – kömény (általános)
mantie – mente, köpeny (egész Erdélyben)
traistă - tarisznya (egész Erdélyben)
sac – zsák (egész Erdélyben)
bâtă – bot, husáng (egész Erdélyben)
ciufulit – kócos, kusza (megcsúfolt) (egész Erdélyben) zbârlit
iobag – jobbágy (egész Erdélyben) şerb, clăcaş
vrajă – varázs (egész Erdélyben) farmec
temniţă - tömlöc, börtön (egész Erdélyben) ânchisoare
chip - arc(kép) (egész Erdélyben) ânfăţişare
beteag – beteg (egész Erdélyben) bolnav
papricaş – paprikás (egész Erdélyben) tocăniţă
a hârâi – hörögni (egész Erdélyben)
a lâncezi - lankadni (egész Erdélyben) a moleşi, a istovi
Végül soroljunk néhány, az erdélyi magyarok által használ, román eredetű szót:
gogosár – paradicsompaprika gogoşari
árdé – zöldpaprika ardei
vinete – padlizsán vinete
lestyán – lestyán leuştean
csombor- borsikafű cimbru
punga – tasak, zacskó pungă
szuk – gyümölcslé suc
A borkán szót az erdélyi magyarok a befőttesüveg megnevezésére használják. Érdekes, hogy ez a magyar eredetű szó a román hangzású változatban került vissza az erdélyi magyar nyelvbe.
Több száz, sőt több ezer példával érzékeltethetnénk a nyelvi kölcsönhatásokat az erdélyi magyar és román nyelv között, azt azonban meg kell jegyeznünk: ha erdélyi román a régi román királyság területén járva, ottani románokkal szóba elegyedik, számos kifejezése jelentését nem ismerik pontosan, és ez a dolog kölcsönös, de beszédéből azonnal megállapítják: erdélyi.
4. Pálinka – cujka (pălincă - ţuică)
A fenti felsorolásból szándékosan hagytuk ki a pálinka szót. E szó mostanában nagy viharokat kavart a köztudatban, mivel hungaricum jellegét vitató románok azt kérték az Európai Uniótól, hogy a névhasználat ne csak a magyarok kizárólagos joga legyen, arra hivatkozva, hogy a pálinka szó a román nyelvben is azonos jelentésű. Igen ám, de melyik román nyelvben? A palinca kifejezést a gyümölcsből készült erős szeszesitalra csakis Erdélyben használják, ott sem mindenütt. A cujka (uică) a pálinka román neve, amely általánosan használatos, szláv eredetű. Balázs Géza A magyar pálinka című könyvében (Aula Kiadó, Budapest, 1998) „A világ égetett szeszes italai” című fejezetben leírja a gyümölcsalapú pálinkák változatos névadási szokásait és azt, hogy ezek a nemzeti sajátosságokra is rámutatnak. A szilvapálinka slivovica bosnyák, a cujka román, tuica orosz, sligovica cseh megnevezése márkanévvé váltak. Ez a helyzet a magyar pálinkával is.
A pálinkafélék hazai elterjedése a XIV. századi királyi udvarhoz kötődik. Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné köszvényét gyógyította „aqua vitae”-vel, vagyis aqua vitae reginae Hungariae, „ magyar királyné életvize”. Mátyás korában a boraszesztől megkülönböztetendő, crematum, crematura névvel illették a gabonapárlatokat. A szlovákból átvett pálinka szót a magyar nyelv a XVII. századtól használja a gabonaalapú, ill. később a gyümölcsalapú párlatok megnevezésére. A pálinka, babinka változatban 1572-ben fordul elő Debrecenben. A TEsz. 1630-tól említi. A szó szlovák eredetére utal a tótpálinka megnevezés is.
A pálinka készítése nyilván Erdélyben is ugyanazon időben terjedt el, mint Magyarországon, s a pálinka az erdélyieknek ma is legkedveltebb itala. Természetes, hiszen Erdélyben jóval kevesebb és gyengébb borvidék található, mint Magyarországon, vagy a román királyság területén. Azok is többnyire erősen savas, majdhogynem karcos borokat adnak, mivel az éghajlat a többnyire hegyes Erdélyben nem kedvez a szőlő érésének. Azok az édes, esetleg aszú jellegű borok, amelyek a tokaji szőlőkben, a moldvai dombvidéken, vagy a román tengerpart (Dobrodzsa) lankáin teremnek, Erdélyben nem termelhetők.
A román cujka, amely rangsorban a románoknál csak a bor után következik, jóval gyengébb, mint a magyar pálinka. A pálinka és cujka különböző lepárlási módjai ismertek (egyszeres, kétszeres lepárlás), a szerző feladata itt nem is ennek ismertetése, így nem térek ki rá bővebben.
A pálinkafőzés és pálinkaivás szokását a vegyes lakosságú területeken a románok a magyarságtól vették át. Így a Kárpátok erdélyi oldalán és lejtőin, a székely székekben, Barcaságban, Maros, Szamos, Aranyos mentén, Mezőségen és Kalotaszegen dívik ez az előállítási mód, s csak ugyanezen helyeken használják az eljárással együtt átvett palinca szót is. A Nyugati-Kárpátokban élő mócok, közel lévén a kalotaszegi, aranyosszéki vidékhez, a szót ismerik, de ők már a gyengébb cujkát főzik, akárcsak Biharban (híres a Ţuica de Bihor!), vagy Máramarosban.
A palinca szónak a román nyelvben nincsenek származékszavai, sem képzett, sem összetett szavak formájában. Például a pálinkázásra már az erdélyi ţ 8
románok is az a uicări kifejezést használják, vagyis cujkázni, és nem a pálinkázni (a palincări) szót. (Ez utóbbit most magam alkottam itt a román nyelvi analógiára, de a nyelvben nem létezik.)
Román helyi specialitásként való jegyzése tehát csak annyira létjogosult, mint az erdélyi magyarok által eltanult és előszeretettel főzött és fogyasztott balkáni savanyú levesek, a csorbák hungaricum-ként jegyzése.
Békéscsaba, 2005. április 12. Réthy Emese
Forrásanyagok:
Balázs Géza: A magyar pálinka . Aula Kiadó, Budapest, 1998.
Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének köréből, Akadémiai Kiadó Budapest, 1991, 127-131.old.
Történeti kronológia, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976
Dr.Vámszer Márta – Dr. Vöő István: Dialektológia, Egyetemi jegyzet, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 1982. – Idegen szavak az erdélyi nyelvjárásokban c. fejezet.
Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979
Drink.hu –Italgasztronómiai Magazin, 2005/12. sz. ţ